Elek naplója
Tóth Elisabeth (1986-2024)
A találkozásunk olyan volt számomra, mint amikor az ember lelke megérkezik a békébe. Úgy fogadtál, hogy még a nap is kisütött. Ismerkedtünk egymással és átölelted a szívem. Együtt néztük a naplementét és együtt csodáltuk az éjszaka fényeit és nyugalmát. Éjjel őrizted az álmom. A reggel úgy ébresztettél, hogy még a hűs reggeli szélben is melegítetted a lelkemet.
Szeretnék veled lenni, hallani a hangodat, látni mosolyodat, érezni közelségedet.
Csak most látom, hogy mindig is téged szerettelek... Mindig, az első perctől fogva. Éppen azért féltem tőled, mert annyira szerettelek. Gyáva voltam a szerelemben is, mint mindenben. Most pedig úgy vágyom utánad, hogy majd belehalok.
Mindig csak rád gondolok, és azt szeretném, hogy láthassalak és átölelhesselek, ahogyan te öleltél engem. Gyakran arra gondolok, milyen lett volna, ha Isten úgy akarja, hogy velem maradj...
Nem voltak kérdések, nem volt holnap. Csak mi ketten léteztünk. Hálás voltam a sorsnak, hogy rád találtam. Olyan ösztönösen, olyan tisztán szeretlek. Aztán mégis el kellett, hogy veszítselek. Iszonyatosan fáj a hiányod. Bármi, amit nélküled teszek, csak pótcselekvés, hogy elteljen az idő. Már soha többé nem fogok tudni úgy mosolyogni, mint ahogy egykor rád.
Hiányod minden nap velem van, de szereteted örökké a szívemben él. Nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád, ne mosolyognék egy közös emléken, vagy ne érezném, hogy valahol vigyázol rám. Amíg élek, a nevedet szeretettel őrzöm, mert az igaz szeretet soha nem ér véget. Örökké szeretlek, örökké hiányzol.
Te nem haltál meg csak elutaztál nagyon messzire, az Angyalok országába. Fizikailag nem érinthetlek, de láthatlak és hallhatlak amikor csak akarom. Lehunyom a szemem, kizárom a külvilágot és csak rád gondolok. Visszaidézem azokat a perceket, napokat, heteket, hónapokat, éveket, amiket együtt töltöttünk el boldogságban és szeretetben. Potyognak a könnyeim, és azon kapom magam, hogy egy képzeletbeli testet ölelgetek. Annyira fáj. Fáj ott legbelül a hiányod. Nézem a fényképedet, és tudom... már csak én öregszem. Te örökre olyan maradsz, mint az utolsó nap, mikor még láthattalak. (2024.09.02)-án.
A haláloddal meghalt egy részem, többé már nem vagyok teljes ember. Képtelen vagyok élni nélküled, és azt sem tudom, nélküled hogyan lehetek újra önmagam. Mindörökké bennem élsz. A szavaid, a szíved, a lelked mind-mind a részemmé vált. A szívem tele van az emlékeiddel. Köszönöm, hogy megajándékoztál a léteddel. Sosem felejtelek el.
A mérhetetlen és reménytelen fájdalom az, ami elkísér egy életen át. Hiába is tagadnám, vagy nem vennék róla tudomást, a szívem egész mást diktál. Ezt nem lehet sutba dobni, nem lehet kikerülni, vagy átlépni rajta, mert egész egyszerűen JELEN VAN! Hiába telnek a napok, múlnak a hónapok és évek, az én lelkemben a szomorúság lakozik. Mondják a barátaim, nem kéne, hogy így legyen...keressek másban örömöt és boldogságot, de kettészakadt a szívem és az egyik fele már csak a Elisa után fog kiáltani, bármennyire is szaladunk előre az idővel. Még mindig az az első hogy reggelente felkelek ellenőrzöm az e-mailjeimet hátha írt nekem vagy mikor hazatérek a munkából, neki írok hogy, milyen napod volt kedves? esténként, mikor lefekszem, az Ő üzenetét várom hátha vissza ír szegény de, nem, és még mindig nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténhetett velem. Még látom az arcát, a boltban tegnap mikor vettem a kaját, szinte nyúlok utána, hogy megsimogassam, még mindig hallom a hangját, érzem utolsó ölelését és az illatát, s mindez néha olyannyira valóságos, hogy nem értem, hogy lehet ennyire távol tőlem? Az a mély seb, ami keletkezett a halálával, soha nem gyógyul be, hiszen az emlékek, az emlékezés mindig felszakítja azt. Sokszor azt érzem, hogy most nem bírom tovább, hogy nem fogom fel ésszel, nem fogadom el, és úgy gondolom, ebbe tényleg bele fogok őrülni. A hiány, amit az elvesztése okoz leírhatatlan, nincsenek rá szavak. A tehetetlenség, hogy bármit is tennék, akkor sem kaphatnám őt vissza, teljesen felemészti minden energiám és földbe döngöl nap mint nap. Annyira vágyom őt a teljes valójában, szeretném, ha itt lenne velem! Szeretnék felébredni ebből a rémálomból, legyen végre vége! Azt mondják a barátaim, egyszer minden rossz véget ér, csak azt nem értik meg, hogy szeretet barátom, lélektársam, szerelmem, elvesztésének fájdalma sosem múlik el.
Nem tudtalak megmenteni. Annyira sajnálom, hogy nem tudtalak megmenteni, bár minden erőmmel megpróbáltam. A sötétség olyan gyorsan jött, és nem találtam a fényt. Elcseréltem volna az összes holnapomat, hogy újraírjam azt a végzetes napot. De az idő kegyetlen mester, ez ellopja azt, amit nem fog visszajátszani. Kicsúsztál az ujjaim közül, mint a homok a dagályban, és most itt maradt a csend, és a fájdalmat nem tudom elrejteni. Ha aznap mikor kórházba kerültél és ott lettem volna veled megmenthettelek volna, ha lett volna rá gyógyszer ha összeköltöztünk volna, és jobban vigyázhattam volna rád, még mindig itt lennél, tudom. De most már az emlékedet hordozom, bárhová megyek.
Néha úgy érzem, a világ elszürkült körülöttem. Minden mozdulat lassabb, minden hang tompább, minden öröm árnyékot vet. Az emberek nevetnek, terveznek, rohannak és én nézem őket, mintha egy másik valóságból figyelném az életet. A szívem egyik fele él, a másik örökre ott maradt veled, valahol a csendben, ahol már nincs idő, csak emlék.
Miközben a barátaim azt mondják, hogy elveszítettelek, én minden nap viszlek magammal a szívemben. Minden egyes nap itt vagy a szívemben és őrzöm az emlékedet.
Mikor megismertelek kaotikus és látszólag nyugtalan elmém közepette megtaláltam a békémet a jelenlétedben és a létezésedben. Szerelmet találtam a karjaidban, nyugalmat a szemeidben, és kedvességet abban, ahogy a nevemen szólítottál. Ahogy hozzám tartoztál, és ahogy én bámultalak, szépségedet csodálva. Én csak a te szeretetedre és törődésre vágytam mindig.
Amikor megismertelek, úgy éreztem, hogy valami különlegeset találtam, egy olyan embert, aki más volt, mint azok, akikkel korábban találkoztam bár csak egy kicsit. Azóta is fáj, hogy elveszítettelek.
Elengedtem valakit, aki talán a legmegfelelőbb ember volt számomra.
Amikor elengedtelek, nem gondoltam, hogy hiányozni fogsz. Rosszul bántam veled, nem vettem észre az értékedet, miközben te kitartóan próbáltad megmutatni nekem. Nem tudtam elképzelni a fájdalmadat, amit akkor érezhettél, amikor belenéztél a szemembe, és nem találtad meg bennem a szerelmet. Tudom, hogy sokszor sírtál egyedül, mégsem panaszkodtál. Soha nem mondtad, hogy eleged van belőlem ehelyett jobban szerettél, és mindig mellettem voltál.
Nem a Te hibád volt, hogy túl jó voltál hozzám, hanem az én hibám, hogy nem próbáltam jobb emberré válni miattad. Az időt nem tudom visszaforgatni, és ez a legnagyobb fájdalmam: hogy nem bántam veled jobban, amikor még az életemnek része voltál. Most már tudom, hogy nem csupán egy nőt veszítettem el hanem elvesztettem azt az embert, aki igazán fontos volt számomra. Ez a gondolat örökre elkísér.
Tudnom kellett volna, hogy Te vagy az igazi. De én voltam az, aki elengedett – anélkül, hogy észrevehettelek volna, a szívem mélyén mindig ott maradsz.
Néha úgy érzem, mintha megállt volna az életem. Mindenki halad előre, terveket valósít meg, családot alapít, boldognak tűnik. Én pedig csak próbálom túlélni a napokat nélküled.
Minden pillanat, amit veled tölthettem, olyan volt, mintha a szívem egy darabja újra a helyére kerül. Te voltál az, aki meleget hozott az életembe. A szikra, amely a legsötétebb napokon is beragyogta az utamat. A szemedben láttam egy jövőt, amiről sosem hittem, hogy nekem is lehetne. Egy jövőt, amit nélküled el sem tudtam volna képzelni. Amikor rád gondolok, és arra, mit jelentettél nekem, a szavak mindig kevésnek tűnnek. Veled éreztem igazán, hogy látnak. És hogy megértenek. Hittél bennem akkor is, amikor én nem. És ez a hit valami olyasmit adott, amit mástól sosem kaptam: egy tiszta, rendíthetetlen szeretetet, ami örökkévalónak tűnt. Szeretném, ha tudnád: Te voltál számomra a legnagyobb ajándék ebben a világban. Teljes szívemmel és lelkemmel szeretlek.
Ha itt lennél velem és látnád, mire vittem, vajon mit mondanál? Azt, hogy többre is vihettem volna, vagy büszke lennél rám? Tudom, hogy bármit is mondanál, a szavaid mindig bátorítóak és támogatóak lennének. Mindennap emlékszem arra a szeretetre és bölcsességre, amit tőled kaptam. Bárcsak itt lennél, hogy megoszthassam veled az örömeimet és a nehézségeimet. Hiányzik a tanácsod, a nevetésed, és a végtelen támogatásod. Még mindig próbálok az a személy lenni, akire mindig büszke lehetnél. Hiányzol, és bár 2 éve már, hogy nem vagy velem, a szellemed és az emlékeid mindig velem maradnak. Minden lépésemet a te örökséged vezeti, és minden nap azon dolgozom, hogy méltó legyek ahhoz a szeretethez és bölcsességhez, amit tőled kaptam. Köszönöm, hogy ilyen különleges része voltál az életemnek. Hiányzol.
Ha egyszer újra elmondanám egyetlen embernek, aki miatt valóban boldog voltam. Még mindig gondolok rád. Hiányzol. Vagy talán csak az hiányzik, ahogy rendesen bántál velem azokhoz képest, akiket nem annyira szerettem. A sok szívfájdalom után, amit másoktól kaptam, te voltál az, aki újra elhitette velem, hogy létezik őszinte barát. Másoknak mindig túl sok vagy túl kevés voltam. De neked mindig elég. Méltó. Boldoggá és békévé tettél úgy, ahogy senki más nem tudott. Vannak napok mikor álomba sírom magam. Veled boldogan aludtam el. És boldogan ébredtem. Nem kellett könyörögnöm, nem kellett kérnem. Mindent magadtól adtál. Tisztán. Ösztönből. Szeretetből. A világ körülöttünk valami varázslattá változott, mert te ott voltál. Megértettél. Láttad, hogy megtört vagyok. És nem futottál el. Inkább öleltél. Védtél. Figyeltél minden rezdülésemre. Nem hibáztattál azért, amit mások tettek velem. Csak szerettél úgy, ahogy nekem szükségem volt rá nem ahogy kényelmes lett volna neked. És én mégis összetörtem a szíved. Nem téged választottalak. hanem a Ritát de a fateromék nem fogadtak el téged. Azt hittem, nem érdemellek meg. És most tudom: szenvedek is érte. Mert örökre elveszítettem valakit, aki úgy szeretett, ahogy mindig is vágytam rá. Nem tudom elfogadni azt hogy már többé nem láthatom kedves mosolyodat ahogy akkor amikor együtt voltunk. De szeretném, ha tudnád: megbántam, hogy elengedtelek. Sajnálom, hogy nem küzdöttem a kapcsolatunkért. Azóta is kereslek téged, aki úgy szeretett, ahogy és aki vagyok. De nem talállak téged. És valahányszor rád gondolok, belesajdul a szívem. Mert te voltál az, aki igazán akart. Aki nem akart megváltoztatni. Aki csak ölelni akart és szeretni, úgy élni az életünket ahogy nekünk jó legyen. És én nem tartottalak meg. Ez a vallomás már nem kér semmit. Csak azt mondja el, amit egyszer régen nem tudtam: te voltál a legőszintébb legszerethetőbb ember, akivel valaha találkoztam. És ha egyszer újra elmondhatnám neked: azt mondanám… köszönöm. És sajnálom. És mindig szeretni foglak csendben, tisztán, úgy, ahogy akkor kellett volna.
Jaj, mennyire hiányzol! Emlékszem, amikor újra találkoztunk, nyakamba ugrottál. Tudom, hogy tiszta szívből szerettél, pedig talán sosem érdemeltem meg. Örülök, hogy talán én voltam az, akivel a legtöbb időt töltötted. Sok emlék jut eszembe, és bár sokszor bunkó voltam, amit igazán bánok, az akaratlan volt. Nem vettem észre, mennyire bántanak veled azok a történések, amik igazán mélyen érintettek. Halálod után még mindig úgy ébredek, hogy felhívlak vagy sms-t küldök. Pár másodperc és valóság arcon csap, hogy már nem vagy többé. Nehéz megértenem, hogy már többé nem láthatlak. Az élet nélküled nem ugyanaz. Nélküled az élet értéktelen, az idő telik, múlik, de a hiányod ugyanúgy megmarad.
2026. Április 8 Elisa születésnapja alkalmából megemlékeztem pár gondolattal róla...
Ma lennél 40 éves Elisa egy életvidám, imádni való nő volt. Küzdött többször is betegségével, míg végül, 38 évesen, az angyalokkal elment erről a világról. (2024.10.13.-án) Ritka a földön ilyen szép lelkű ember, mindig hiányozni fog nekünk. Kedves ismerősök, mi mindannyian jól ismertük Elisát, akit nagyon szerettünk és szeretünk most is. De hogy milyen ember is volt Ő, azt nem tudom elmondani röviden, annyi mindent jelentett nekünk… Engedjétek meg, hogy egy személyes történetet osszak meg veletek, így idézve vissza egy pici töredéket abból, amilyen velünk volt, amiből mindenki ráismer és egy kicsit talán mosolyt csal az arcunkra hogy igen, ilyen volt a MI ELISÁNK! Elisa az én legkedvesebb barátom volt, egyszer el volt keseredve a műtét után; ritkán láttam így, mert mikor kiderült, hogy nagy a baj, Ő akkor is erős volt. Feltett nekem két kérdést. Amiből csak egyre tudtam válaszolni. Azt kérdezte miért én? és ki vagyok én, hogy ezt érdemlem? Azt mondtam nem tudom miért TE és az biztos, hogy nem ezt érdemled. . . De, hogy ki vagy TE? Te olyan ember vagy aki ha belép valahova, rátapadnak a tekintetek, mert olyan kisugárzásod van. Olyan lány vagy, akit imádni lehet. Vagány csaj vagy, aki mindig erős és becsülöm benned hogy Te még a jég hátán is megélsz. Egy olyan NŐ, akit imádnak a férfiak, elrabolod a szívüket. Olyan vagy, aki meg mondja az igazságot, aki habozás nélkül fellázad ha valami nem tetszik neki, ki kiáll bárkiért ha szóval bántani merik. Viszont mikor olyan szituba kerülsz akkor aztán a makacsságod felülmúlhatatlan. Sok jó barátod van és itt vagyok neked én is, és mindig veled leszek bármi lesz is! Megfogta a kezem de láttam hogy elpityeredik. Ekkor, kicsit erőtlenül de azért érezhetően meglegyintette a vállamat és mosolyogva könnyes szemmel mondta hogy: - NAA most ez kellett nekem, most sírok is meg nevetek is. Mondtam neki, hihetetlenül sokan szeretünk KELLESZ nekünk és SZÜKSÉGÜNK van RÁD! Ilyen sokoldalú leányzó nincs még egy mit TE, nekünk pótolhatatlan vagy! Mosolygott; láttam, hogy már jobban van. . .
Még most is előttem van ahogy vidáman mosolyogsz, ez a kép mindig a szívemben marad! Te tényleg úgy éltél minden napot, mintha az lenne az utolsó. Te voltál nekünk a mosoly, a szeretet, az összetartozás és a vidámság. Most hogy nem vagy velünk, elvittél mindannyiunk szívéből egy darabot. És remélem egyszer újra találkozunk! Mindig szeretni fogunk, akár merre járunk, te mindig velünk leszel, és vigyázni fogsz ránk onnan fentről..
2012 nyár
Emlékszem mikor azt mondtad hogy találjak ki valamit hogy talizzunk.. mert meg szeretnél nézetni velem egy romantikus filmet együtt. Én elmentem dolgozni gyorsan kipakoltam az árut és rohantam hozzád ez ment úgy 3 hónapig és senki nem tudta hogy mi zajlik közöttünk sem a szüleim se senki... De jók voltak azok az esték veled az egész estét átaludhattam nálad és reggel mennem kellett a keletihez aztán haza. A szüleim semmit nem sejtettek a dologból akkor minden csodás volt minden nap talizhattunk mert úgy beszéltük meg a dolgokat hogy jó legyen és minden tökéletes volt! Ahogy elaludtam rajtad a filmezés közben és hallhattam a hasad korgását. a levegővételed hangját a szíved lágy dobogását..
1x volt az hogy nem kellett mennem be dolgozni és nem tudtunk talizni de volt Skype és azon irkáltunk egymásnak. Nagyon hiányzol. Lehet hülyén hangzik de letöltöttem a Skype-ot és nem tudom a jelszavamat. Szerettem volna visszanézni az üzeneteinket mert azt hiszem hogy ha ott rád írnák talán visszaírsz és akkor én lennék a legboldogabb ember ebben a káosz világban de ez csak vágy vagy nem tudom de a hiányod porrá éget mindent körülöttem! Sok filmet megnéztünk együtt és mikor a dobozba pakoltam a holmijaidat akkor kezemben maradt 1 dvd a Fogadom c. film. Amit egykor együtt néztünk meg. Nagyon rossz nélküled.
Hiányzol. Hiányzik a hangod, ahogy megnyugtattál, ahogy néhány egyszerű szóval képes voltál lecsendesíteni bennem a világ összes zaját. Hiányzik a nevetésed, ami mindig megtöltötte a teret élettel, és amitől még a legnehezebb napok is elviselhetőbbé váltak. Hiányzik a mosolyod, amely képes volt szétfeszíteni bennem a sötétséget, és fényt gyújtani ott is, ahol addig csak árnyék volt. Hiányzik az illatod az a megmagyarázhatatlan, mégis olyan otthonos jelenlét, amelyben mindig biztonságra leltem. Hiányzik az ölelésed, az a melegség, amelyben eltűnt minden fájdalom, minden félelem, és csak a szeretet maradt. Hiányoznak azok az esték mikor egymásnak üzengettünk messengeren és egymást fárasztottuk a poénjainkkal, az a könnyedség, ahogyan az élet legapróbb dolgait is mosollyá formáltad. Rád írnék de nem vagy már fent Facebookon. Hiányod szét marja a lelkem. Hiányzik az, amit bennem ébresztettél: az érzés, hogy szeretve vagyok, hogy elég vagyok, hogy jó helyen vagyok. Hiányzik az a világ, amit kettőnk között teremtettünk meg, és amit a hiány most minden egyes nap újra és újra összetör. És ez a hiány nem csökken. Nem halványul. Csak mélyebbre húzódik, mint egy seb, amely nem gyógyul, csak együtt él velem. Ott van minden lélegzetemben, minden csendben, minden éjszakában. Mindenben, ami vagyok, és mindenben, ami már nélküled lettem. Hiányzik a mindened, a lényed, minden apró szokásod, mozdulatod, pillantásod, minden történeted, minden hangod, minden fény, amit magaddal hoztál az életembe. Hiányzol te, egészben, hibátlanul, minden hibáiddal, pótolhatatlanul. És ez a hiány, bármennyire fáj is, emlékeztet arra, milyen mélyen szerettelek. Arra, hogy milyen fontos voltál nekem, és milyen helyet foglalsz el bennem most is. A szívemben nincs üres tér, csak a te helyed, amit senki nem tud betölteni. Örökké ott vagy bennem. Örökké hiányzol. És örökké szeretlek. Szeretettel gondolok rád minden nap. Az elmém még mindig veled beszél. A szívem keres téged, de a lelkem tudja, hogy békében vagy. Minden nap hiányzol. Szeretlek mindörökké.
Elmegyek oda, ahova nem juthattunk el, lélekben velem leszel mindenhol, megnézem helyetted is mindazt a szépséget, amit te már nem láthatsz, meghallgatom a kedvenc együttesed összes új albumát, pedig én nem is szerettem őket, de úgy érzem, hogy akkor újra itt leszel egy kicsit velem.
Hiányzik a nevetésed.... Az a könnyed, őszinte kacajod, amely úgy töltötte meg a teret, mint a tavaszi napfény egy hosszú, sötét tél után. Az a nevetés, amely egy pillanatra elhitette velem, hogy a világban rend van, hogy minden, ami fáj, elmúlhat, hogy az élet talán mégsem olyan nehéz, mint amilyennek néha érződik. Az a nevetés, amitől minden kicsit könnyebbnek tűnt, mintha a világ minden gondját el lehetne űzni vele.. De most csak a csend van... Egy fojtogató, könyörtelen csend, amely belemar a szívembe, és nem engedi, hogy felejtsek. Mintha a nevetésed sosem létezett volna és mégis, mintha még mindig itt lebegne valahol a levegőben, egy olyan helyen, amit már nem érek el. Hiányzik az a kedvesség, amely minden szavadban ott bujkált, az a fajta törődés, amely olyan ritka ebben a világban. Volt benne valami megnyugtató, valami, amit úgy font körém, mint egy puha takarót egy hideg éjszakán. Néha meglepett az érdeklődésed, olyan pillanatokban, amikor nem is számítottam rá ezek az apró figyelmességek emlékeztettek, mennyire fontos vagyok Neked, és hogy mindig jelen vagy, akár közel, akár távol. Mintha a levegő is súlyosabb lenne nélküled, mintha az idő is máshogy telne, lassabban, fájdalmasabban, kegyetlenebben. Akit ennyire szerettem, azt lehetetlen úgy elengedni, hogy ne érezzem a hiányát minden nap. Ez a szeretet most fájdalmas, mert az emlékeimben él tovább, és minden szép pillanatban, ami már csak emlékké vált. Mégis, ezek az emlékek is ajándékok visszahozzák a nevetést, a közelség érzését, és újra meg újra emlékeztetnek arra, hogy , milyen mély nyomot hagytál bennem. A szeretet és a hiány mostanra eggyé vált bennem. Nem tudok szeretetre gondolni anélkül, hogy ne fájna. Akit ennyire szerettem, azt lehetetlen elengedni. Nemcsak a hiányod fáj, hanem az is, hogy nincs több lehetőség. Nincs több beszélgetés, nincs több ölelés, nincs több közös pillanat, amit emlékké tehetnék. Csak az emlékek maradtak, és bár ezek a legnagyobb kincsek, néha inkább átoknak érződnek. Mert újra és újra megmutatják, hogy milyen volt Veled az élet, és milyen most nélküled... De mégis, valahol mélyen tudom, hogy amíg emlékezem rád, addig itt maradsz velem. Amíg itt van bennem minden egyes szavad, minden mosolyod, minden szeretetteljes pillantásod, addig el nem veszíthetem. A szeretet nem fakul az idővel. Az elvesztés nem jelenti azt, hogy már nem létezel. Csak most egy másik dimenzióban élsz, ott, ahol mi nem érhetlek el de ahol talán egy napon újra találkozunk. Annyi mindenről szeretnék beszélni veled, annyi kimondatlan gondolat, érzés és emlék van, ami még mindig itt kering bennem. Néha még most is úgy beszélek hozzád, mintha itt lennél mellettem, mintha csak egy pillanatra elfordultál volna. De persze, nem válaszolsz. Csak a csend marad, amely minden kimondott szavamra egyre súlyosabb terhet rak. És ez a csend annyira fáj... Már egy év telt el, mióta nem láttalak. Csak arra tudok gondolni, amikor utoljára láttam mosolygó arcodat. Az arckifejezésed, a hangod, az érintésed mind olyan elevenen élnek bennem, mintha csak tegnap lett volna. Emlékszem a beszélgetéseinkre, azokra a szavakra, amelyeket soha nem felejtek el. Ahogy ezek az emlékek átsuhannak az elmémben, könnyek kezdenek el gördülni az arcomon. Az a rengeteg érzés, amit veled kapcsolatosan őrzök, egyszerre zúdul rám. Olyan sokszor találom magam a hitetlenség és a szomorúság közé ragadva. Ilyen mély fájdalmat még soha nem éreztem.
Már nem túrhatok bele a selymes hajadba. Már nem érinthetem a bőröd. Már nem csókolhatom a szád. Már nem. Soha többé. De mikor utoljára érintettelek, öleltelek és csókoltalak, azt nem felejtem el soha, egyetlen percet sem felejtek el abból, amit együtt töltöttünk, és ha csak rövid időre is, és még ha titokban is melletted voltam, a tied voltam, még ha nem is egészen, de bele sem gondoltam, hogy ez az utolsó csókunk, az utolsó ölelésünk. Talán akkor jobban magamhoz szorítottalak volna, vagy hevesebben csókoltalak volna meg, ha tudom, hogy az az utolsó alkalom.
Abban a pillanatban, amikor eltávoztál ebből az életből, a szívem ketté szakadt. Egy része itt maradt, hogy őrizze az összes közös emlékünket, de a másik fele veled ment. Az idő nélküled olyan más, mintha az órák lassabban ketyegnének, de nincsenek szavak, amelyek elmondhatnák, milyen nehéz az életem nélküled. Nincs olyan napszak, hogy ne gondolnék rád. Hiányzol minden pillanatban. Mégis, minden fájdalom és hiányérzet közepette kimondom a neved, és a csendes pillanatokban rád emlékezem. Mert tudom, hogy még mindig itt vagy velem. Érzem a jelenléted, amikor a legjobban szükségem van rád. Nem hagytál el teljesen. Minden könnycseppet, amit érted ejtek, te összegyűjtesz, és ezekből a könnyekből újraélednek a közös emlékeink. Az álmaimba lépsz be, amikor a legkevésbé számítok rá, és jeleket küldesz, amikor a legnagyobb szükségem van rájuk. Tudom, hogy lelkemből egy darab veled ment, de ez a darab nem veszett el. Ez a darab őrzi mindazokat a pillanatokat, mosolyokat, illatokat, amiket soha nem felejtek el. Tudom, hogy nem szeretnéd, ha sírnék miattad, legalábbis nem a halálod miatt. Hiszen te nem haltál meg. Csak a tested távozott, de a lényed, amit mindig is éreztem, az él tovább, boldogan. Ezért kereslek, érezlek és várlak. Mert tudom, hogy ha szívemből hívlak, a lelked hozzám siet. Már nem beszélsz a régi nyelven, de különleges jeleket küldesz nekem. Ezek a jelek, a gondolatok, a szituációk és az álmok mind azt mutatják, hogy még mindig itt vagy velem. Talán csak én értem ezt a nyelvet, amit most beszélsz, de ez elég nekem. Ezért kereslek tovább, mert így tartalak életben. Addig is, amíg újra találkozunk, küldöm neked a legnagyobb szeretetem és ölelésemet. Tudom, hogy egyszer újra együtt leszünk.
Vannak napok, amikor dühös vagyok. Dühös a világra, az időre, az élet igazságtalanságára. Dühös vagyok a csendre, mert elvette tőlem a hangod. Aztán vannak napok, amikor már nem harcolok ellene. Csak engedem, hogy beborítson, mint egy sötét, végtelen óceán, amely elnyeli minden lélegzetemet. Lélegzem tovább. Mert ez az egyetlen módja, hogy tovább hordozzalak magamban.
Nem akarom elengedni azt, amit jelentettél nekem. Nem akarom, hogy a világ elfeledjen téged, mintha soha nem is léteztél volna. Mert számomra örökké itt vagy. Minden gondolatomban, minden mozdulatomban, minden egyes lélegzetemben. Te lettél az én hangtalan kísérőm, a hiány, amely formál és vezet.
Egyedül ülök most a szobámban, senki sincs velem. Egy fényképet nézek, te vagy rajta Kedvesem. Újra látom ragyogni két szép szemed, mely most is megremegteti szívemet. Újra felbukkannak a régi szép emlékek, mikor még két karom szorosan ölelt téged. Amikor a szád az én számat csókolta, amikor én voltam az egyedüli számodra. Tudom, hogy bolondság így felhozni a múltat, de Én soha nem fogok lemondani rólad. Szívembe zártalak, s el nem engedlek, soha nem feledlek.
Emlékszem, hogy dobogott a szívem, amikor először láttalak mosolyogni. Milyen nehéz volt a szemedbe néznem anélkül, hogy rögtön fülig beléd szeressek. Emlékszem, hogy féltem szeretni mielőtt megismertelek, hogy sajogtak a múlt sebei... de te begyógyítottad őket..
Annyira hiányzol. Emlékszem mindenre, ami velünk volt. Emlékszem arra, ahogy kezdődött, amikor először megfogtad a kezem, az első csókunkra és az utolsó napunkra is.
Amikor nem mozdulok, nem azért van, mert lusta vagyok. Csak épp belül darabokra hullott valami, és idő kell, hogy újra összerakjam. A testem csendje mögött sok zaj van gondolatok, érzések, amelyek gyorsan kavarognak bennem. Ez az én pihenésem, a gyógyulásom első lépése. Nem lustaság ez. Hanem bátorság, hogy megtartsam magam, amikor már nem bírom tovább.
Nem haragból hallgattam el, csak elfáradt a lelkem. Sokat próbáltam mondani neked szelíden, őszintén, szívből. De mikor a szavak nem találnak otthonra, előbb-utóbb elhalkulnak. És ahogy a hang elnémult, úgy született meg bennem egy másfajta csend: mélyebb, fájdalmasabb, de mégis békésebb. Ez a csend már nem vár választ. Már nem kér, nem remél. Csak őriz. Őrzi mindazt, amit adni próbáltam. És azt is, amit nem kaptam vissza.
Néha még beszélek is hozzád, de már nem várok választ. Tudom, hogy nem kívül kell keresselek, hanem belül. A lelkemben őrizlek. A szívem mélyén vagy most is, csendesen... A gyász nem múlik el, csak átalakul. A fájdalomból emlékezés lesz, az emlékezésből hála. A könnyekből szeretet. És ez a szeretet soha nem fogy el. Ez az, ami továbbvisz, ami élni tanít, amikor nagyon nehéz.
Csend van, amikor rád gondolok. Nem a hiány csendje ez, hanem a tiszteleté. A pillanaté, amikor egy mécsest gyújtok, és csak nézem, ahogy a láng csendesen pislákol. Nem szól hozzám, mégis mesél. Rólad szól. A mosolyodról, a hangodról, a jelenléted melegségéről. A gyertya lángja kicsi, mégis erős. Nem űzi el a gyászt, nem tünteti el a fájdalmat. Nem hoz vissza téged. De mégis rengeteget jelent. Egy halk, szelíd üzenetet hordoz: nem felejtettelek el. A szeretet, amit adtál, most ebben a fényben él tovább. És minden alkalommal, amikor meggyújtom, kicsit közelebb kerülök hozzád. A gyertya nem tudja az időt visszafordítani, de őrzi a múlt szép emlékeit. Amit te voltál. Mert a fény nemcsak világít hanem őriz. Melegen, csendesen, hűséggel. Ahogy én is őrzöm az emlékedet. És amíg ez a láng pislákol, valami mégis él: a bennem élő szeretet, ami örökre megmarad.
Azt mondják, csak az hal meg, akit elfelejtenek. És én nem felejtelek el. Bennem mindig ott leszel, a szavaim mögött, a csendemben, egy mozdulatban, egy ismerős illatban. Nem láthatlak többé, de érzem, hogy velem vagy. Minden emléked kapaszkodóvá vált. És ahányszor rád gondolok, akár fájdalommal, akár mosollyal újra életre kel bennem valami abból, aki voltál. Ez a szeretet túlél mindent. Még a halált is. Mert a szív nem felejt.
Amikor reggel a fény áttör a függönyön, nem csak a nap érkezik meg, hanem te is. A meleg, ami a bőrömre simul, emlékeztet a közelségedre, arra a szeretetre, ami nem múlt el. Tudom, hogy nem látlak, nem hallom a hangod, de a világ tele van apró jelzésekkel, melyek hozzád vezetnek. A fény, a szél, egy illat vagy egy dallam: mind téged idéz. És ezek a pillanatok segítenek lélegezni a fájdalomban, mert megtanítják, hogy a szeretet nem hal meg, csak átalakul. Te már a fényben élsz, és minden nap, amikor felragyog, újra találkozunk.
Néma éjszakán csillagod fénye ragyog. Nem halványul, nem tűnik el, ott van, amikor felnézek az égre. Emlékeztet, hogy nem vagy igazán távol. A csendben érzem a jelenléted, szavak nélkül is beszélsz hozzám. A szeretetünk nem szakadt meg. Nyugodj békében. Itt maradsz a szívemben, és a csillagod fénye mindig hazavezet.
A "hiányzol" csak egyetlen szó, mégis annyi mindent jelent. Benne van a csend, amely utánad maradt. Benne van a vágy, hogy újra lássalak, újra halljam a hangod. Benne van a fájdalom, hogy nem érinthetem meg a kezed, és benne van a remény is, hogy valahol mégis közel vagy. Ez a szó magában hordoz minden kimondatlan érzést, minden emléket, minden könnyet és mosolyt. Amikor azt mondom, hiányzol, valójában azt mondom: fontos vagy. Örökké az maradsz.
A hiányod súlya nehéz, de a szeretet könnyebbé teszi a lépteimet. Nem tűntél el, csak más módon vagy jelen. Látlak a fényben, érezlek a csendben. A lelkemben hordozlak : időtlenül és örökké.
Amikor felnézek az égre, tudom, hogy a felhők mögött is ott van a fény. Ahogy te is ott vagy, láthatatlanul, mégis közel. A szívemhez szól a gondolat: nem vesztél el, csak más formában ragyogsz tovább. És ez a fény vezet, amikor gyengének érzem magam. Ez ad reményt, hogy a szeretet soha nem múlik el.
Szép emlékeid, mint apró magok, vigasszal átkarolva növekednek bennem. Körbevesznek, vigyáznak rám, és emlékeztetnek: a szeretetből mindig új élet sarjad. Mint lágy ölelés, kísérnek az úton, apró fényként ragyognak a sötétben. Nem vagyok egyedül, hiszen bennem élsz tovább: minden mosolyban, minden csendben, minden reményben.
A hiányod fáj, de vigaszt nyújt, hogy az emlékekben újra átölelhetlek. A szívem nem enged feledni, mert aki igazán fontos volt, az örökre megmarad bennünk. Így vagy itt velem mindig: szelíden, halkan, mégis erővel, mint egy ölelés, amely soha nem múlik el. Szeretlek most is, és szeretni foglak mindörökre.
Különleges helyre kerültél a szívemben, és örökké ott is maradsz, ahol senki sem pótolhat téged.
Alig van úgy, hogy ne téged látnálak magam előtt. Néha csak a szemedet vagy a mosolyodat, meg ahogy jársz, a rugalmasságodat, a mozdulataid ívét, a lépteid simaságát, vagy ahogy a ruháid esnek a melleiden, és majd beleőrülök, amikor visszagondolok rá, hogy milyen volt tartani téged a karjaimban, hogy milyen volt simogatni a derekadat, vagy milyen volt egyszerűen csak babrálni kicsit a hajaddal.
Üres a hely, ahol egykor Te ültél, és néma a szó, amit már sosem mondasz ki. A csendben mégis ott visszhangzik minden mosolyod, könnyed, nevetésed és kimondatlan búcsúd. Az emléked szívembe égetett seb, mely soha nem gyógyul be, csak megtanulok élni vele – nélküled.
Bár nem szólíthatlak meg többé, tudom, hogy hallasz. A csendben is ott vagy, a szélben is érzem a jelenléted. A szívem minden dobbanása hozzád vezet, mintha láthatatlan fonál kötne össze minket. Nem múltál el, csak másképp vagy jelen. Mindig szeretni foglak, amíg élek.
Éjben csend honol, de a lelked itt ragyog, mint egy csillag, mely soha nem alszik ki. Vezetsz a sötéten át, hogy ne vesszek el a fájdalomban. A fényed megmutatja, hogy a szeretet erősebb a hiánynál. Bennem élsz tovább, minden emlékben és minden szelíd gondolatban. A csillagod fénye vigasztal, és segít hinni abban, hogy soha nem vagyok egyedül.
Mosolyod csendes szívemben él tovább. Olyan, mint egy örök fény, mely soha nem halványul el. Ha lehunyom a szemem, érzem a jelenlétedet. Mintha a lelked csillogása mutatná az utat a sötétben. A hiány fáj, de a szeretet, amit tőled kaptam, mindig erőt ad. Ez a fény megmarad, átölel és megnyugtat. Így leszel velem minden nap, minden pillanatban. A szívem őrzi a mosolyodat, és ez a legszebb ajándék.
Elmentél, de az otthon, amit a szívemben építettél, soha nem omlik össze. Nem falakból áll, hanem szeretetből és emlékekből. Minden nevetésed egy ablak, amin keresztül még most is beáramlik a fény. Minden ölelésed egy szoba, ahol biztonságban voltam. Minden szó egy kulcs, ami újra kinyitja bennem a reményt. A világban már nem jársz mellettem, de a szívemben mindig itthon vagy. Itt nem számít a távolság. Nem múlik el az idő. Amit szeretettel építünk, az örökké áll. Bennem mindig élni fogsz.
Emléked legyen áldott, nyugalmad csendes.
Bár a szavak elcsitulnak, a szívben tovább él mindaz, amit jelentettél. A szeretet, amit adtál, nem múlik el az idővel, mert minden emlékemben felragyogsz. Néha egy mosolyban, néha egy könnyben, néha egy halk sóhajban talállak meg. Hiányod fáj, de a szívem őriz, és így soha nem tűnsz el igazán. Bennem élsz tovább, békében, szelíden, mint egy áldás, amely mindig kísér.